Ennyire kicsinek és elhanyagolhatónak soha nem éreztem magamat, mint most. Mintha egy mély gödörben ácsorognék, és nem vesz észre senki. Sikítanék, de nem tudok. Nem veszik észre, hogy bajban vagyok és csak egy segítő kéz kéne, ami kihúzna ebből a félelmetes magányból. Csak állnak és néznek, én pedig szerencsétlennek érzem magam, hogy még mindig elhiszem, hogy számíthatok valamelyikükre. Mekkora hülyeség ! Ideje lenne, hogy megtanuljam, csak magamra számíthatok. Nem bízhatok azokban az emberekben akik körülvesznek engem. Utálom őket. Nem akarok közöttük élni. Leszívja minden erőmet az, hogy valahogy elviseljem a sok gyökér jelenlétét. Idegesítenek ezek az emberek. Azt hiszik, hogy ők most kibaszott felnőttek, hogy mindig buliznak, isznak, cigiznek ... Nem veszik észre, hogy igazából milyen gyerekesek. Nem csak a szüleink dolga, hogy vigyázzanak ránk, magunkért is felelősséget kell vállalnunk. Minden tettünkért. Minden rossz tettünk életünk része. Hiszen ebből tanulunk a legjobban. Mindenki hibázik, senki sem tökéletes, de törekedhetünk arra, hogy olyan életet éljünk, ahol még a kisebb-nagyobb botlásokat sem szégyelljük.