lehet azért vagyok ilyen magányos, és ennyire egyedül, mert őrülten kergetem a boldogságot, és a szerelmet? vagy egyszerűen nekem nem jár több pár pillanatnál? nem érdemlek ennyit? ha így van, akkor miért? miért mindig nekem fáj a legjobban? miért mindig az a jó ami nekem fáj? miért sírok, amikor ő már talán azt sem tudja hogy létezem? vagy inkább azért sírok, mert pontosan tudja, csak úgy tesz mintha mégsem?! nem tudom, összezavarom magam, és tönkre teszem a lelkem a puszta gondolataimmal! nem vagyok tökéletes, nem is akarok azzá válni, de annyi mindent megtettem már hogy ne fájjon ennyire, még is folyton folyvást ugyan azt kapom: CSALÓDÁST és FÁJDALMAT! de már elég, le szeretném végre venni az álarcom, és a hamis álmosoly helyett az őszintét felfesteni a számra!